Wondering Woman

Kíváncsi nőknek

5 dolog, ami miatt nem szabadna többet elnézést kérnünk

Hányszor görcsöltetek már azon, hogy mit gondolnak rólatok mások? Hányszor volt lelkiismeret-furdalásotok, miután kimondtátok, amit őszintén éreztek? Hányszor igazítottátok teljesen másokhoz az életeteket, és hányszor kértetek elnézést azért, mert azt tettétek, amit igazán szerettetek volna? Én túl sokszor. És teljesen feleslegesen.

sorry_not_sorry_1.jpg

Gyerekkoromtól erős megfelelési kényszer élt bennem: bizonyítani a szüleimnek, a tanáraimnak, a barátaimnak, az épp aktuális páromnak, a főnökömnek és a kollégáimnak. Nem mintha bárki elvárta volna tőlem, inkább én voltam az, aki megrögzötten hitte, csak akkor fogadják el, ha keményen tanul, ha nem ütköztet véleményt, ha kerüli a konfliktusokat, ha nem mond nemet meghívásra, szívességre, munkára, még akkor sem, ha legbelül teljesen másra vágyik. Nem sokkal a harmincadik születésnapom előtt egyre erősödni kezdett bennem az érzés, hogy így nem lehet, nem érdemes leélni egy életet – ahhoz túl rövid. Félreértés ne essék, nem a bocsánatkérés szükségességét firtatom: belátni, hogy hibáztunk, elengedhetetlen.

Amiatt viszont nem szabadna állandóan exkuzálni magunkat:

Amit gondolunk

Mindenkinek joga van a saját véleményéhez, még akkor is, ha ez nem egyezik másokéval. Az, amit gondolunk, ahogyan a világot érzékeljük, teljes egészében mi vagyunk. Ne féljünk kifejezni, ha valamivel nem értünk egyet – legyen szó akár a magánéletünkről, akár a munkahelyünkről. Ütközni és véleményt ütköztetni sokszor elengedhetetlen: nemcsak a megoldáshoz juthatunk közelebb általa, de rengeteget is tanulhatunk belőle – másokról és saját magunkról. Ugyanakkor nem győzöm hangsúlyozni mennyire fontos, hogy mindezt empátiával, odafigyeléssel, tisztelettel a másik iránt, gyűlöletmentesen és kulturáltan tegyük.

Amit érzünk

Nagyon sokáig cipeltem magammal, ami bántott. Inkább nyeltem kettőt, csak hogy elkerüljem a konfliktusokat. Az apróbb gondok így az idők során összeadódva mázsás teherré nőtték ki magukat, és már nem bírtam el őket, a bennem lévő sérelmek pedig olyan mély sebeket martak a lelkembe, amiket nagyon nehéz volt begyógyítani. A vőlegényem tanított meg arra, hogy ne féljek kimondani, amit érzek: beszéljek arról, ha valami rosszul esik, fáj, ha valaki megbántott, jelezzem az illető felé. Azóta nemcsak nemcsak a lelkem lett könnyebb, hanem a kapcsolataim is őszintébbé váltak. Persze nem minden esetben ez a könnyebb út, de az biztos, hogy a legkifizetődőbb.

Ahogyan az időnket beosztjuk

Állandó rohanásban vagyunk, folyamatosan versenyt futunk az idővel. Óriási tudatosságra és következetességre van szükség ahhoz, hogy jól megszervezzünk minden napot, és persze ez sem garantálja azt, hogy minden belefér majd, amit szeretnénk, vagy ami nekünk fontos. Ez még nehezebb mutatvány azoknak, akik képtelenek nemet mondani – az ő esetükben ugyanis mindig az fog háttérbe szorulni, amit ők maguk szeretnének.  Sokáig én is így voltam vele, aztán elkezdtem magamra figyelni és priorizálni: mi az, amit mindenképp el kell végezni a héten, mi az, amire azért mondtam csak igent, mert azt gondoltam, úgy illik, és mi az, amit én szeretnék. Ne legyen lelkiismeret-furdalásunk néha előrébb helyezni magunkat a listán. Ha éppen nem érzünk lelkierőt egy baráti találkozáshoz, mondjuk meg őszintén. Ha a péntek estét legszívesebben a takaró alá bújva töltenénk, és éppenséggel van is rá lehetőségünk, hogy megtegyük, hajrá. Ha nem fér bele az időnkbe a határidős munka, jelezzük, és ne roppanjunk bele, hogy mindenáron megcsináljuk. Nem azt mondom, hogy ezentúl csak az önös érdekeinkre figyeljünk, hanem azt, hogy időről időre ne felejtsünk el magunkra is gondolni.

Ahogyan élük

Ahány ház, annyi szokás – szokták mondani. Mindenki a saját értékrendje szerint éli az életét, úgy ahogyan az neki, az ő családjának a legjobb. Mindig lesznek okosabbak, akik meg akarják majd mondani, hogyan is kellene gyereket nevelni, háztartást vezetni, problémákat kezelni és a munkában teljesíteni. A tanácsot, amit érdemesnek tartunk rá, fogadjuk meg, de ne aszerint próbáljuk élni az életünket, hogy az másoknak kielégítő legyen: ne azon görcsöljünk, mit mondanak majd a szomszédok, a kollégák vagy a barátok. Ne feledjük, az egyetlen, aki tudja, mennyit dolgoztunk meg valamiért, milyen nehézségekkel küzdünk, vagy éppen mire vágyunk, azok mi magunk vagyunk.

Akit szeretünk

Sosem éreztem magam olyan boldognak, mint amikor a férfi, akit szeretek megkérte a kezem. A barátaimnak másnap mindenfajta kommentár nélkül küldtem egy fotót az ujjamról, amin ott csillogott a gyűrű. Az egyikük kérdések sorát kezdte záporozni rám: „Tényleg azt hiszed, ő az?”, „És neked tetszik ez a gyűrű?”. A kezdeti sokk után válaszoltam a kérdéseire, és akkor ott örökre megfogadtam, hogy többet nem magyarázkodom azért, kit választottam, és mást se hozok ilyen helyzetbe. Ha teljes szívünkből szeretünk valakit, ha boldoggá tesz, megért, tisztel, ha a lelki és a testi épségünket is ugyanúgy óvja, mindegy, hogy másnak teljes mértékben szimpatikus-e vagy tetszik-e a gyűrű, amit az ujjunkra húzott.

Kép: Pinterest

A bejegyzés trackback címe:

https://wondering-woman.blog.hu/api/trackback/id/tr4714392470

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Frank99 2018.11.26. 14:43:52

Ha a 3/4-ét betartaná(n)k jobb lenne a világ. Bizony, mind az 5 pont telitalálat. De el kell jutni legalább 50 évig, hogy rájöjj... Legalább...

Peetee 2018.11.26. 17:59:29

Hehe. Én javarészt ezért válltam el. Ha finoman fogalmazok, akkor "nem mentem utána az élet egyre mélyebb erdejébe". Ha vulgárisan; akkor a f@szom tele lett a vélt (vagy valós) társadalmi normáknak való megfelelésből: Milyen barátaid vannak (dolgos, kétkezű munkát végző emberek, akik a mi újépítésű családi házunkhoz ne jöjjenek már oda melósba meg melósautóval), miért nem olyan szép a kertünk mint a szomszédé (mert neki a kert a hobbija, én meg csak szinten szeretném tartani, nem penetránsan professzionálisra építem időt és pénzt nem kímélve), stb-stb-stb. Van aki attól boldog ha a környezetének meg tud felelni, másokat azonban éppen ez tesz frusztráltá. Egyik sem jó vagy rossz, meg kellene próbálni elfogadni a másikat, a mást és sokkal kevesebb konfliktus lenne. Nem csak az lehet a jó, ahogyan én elgondoltam.

Terézágyú 2018.11.27. 14:41:26

"Amiatt viszont nem szabadna állandóan exkuzálni magunkat:
Amit gondolunk
Mindenkinek joga van a saját véleményéhez, még akkor is, ha ez nem egyezik másokéval."

Tehát pl. egy férfi nyugodtan mondhatja egy nőnek, hogy "ronda kövér lettél, és szar ez a ruha rajtad"...

Vagy mégsenem?

Wondering Woman 2018.11.27. 14:47:17

@Terézágyú: Kedves Terézágyú, egyáltalán nem erről van szó. :) Hiszen utána írom is, mennyire fontos, hogy amikor véleményt nyilvánítunk empátiával, odafigyeléssel, tisztelettel a másik iránt, gyűlöletmentesen és kulturáltan tegyük. Szerintem ezek a kritériumok minden emberi kommunikáció alapját kellene képezzék.
Ellenben arra próbáltam felhívni a figyelmet, milyen sokan vannak/vagyunk, akik elnyomjuk az érzéseinket, gondolatainkat, mert görcsösen meg akarunk felelni másoknak. Így igen sok esetben mondjuk azt, amit ők hallani akarnak, és nem azt, amit mi valójában gondolunk, érzünk. Remélem, így sikerült kicsit árnyalnom a képet. :) Mindenesetre köszönöm, hogy időt szántál ezekre a sorokra.

patkányarcúáginéni 2018.11.27. 23:05:41

@Wondering Woman:

Akkor: mondhatjuk -, empátiával, odafigyeléssel, tisztelettel , gyűlöletmentesen és kulturáltan - vagy nem?

Ne menekülj a válasz elől!

Wondering Woman

Az igazi Csodanő gondolkodik. Kíváncsi. Képben van. Nyitott. Ez a blog is neki szól.

Friss topikok